Mahátma Gandhi élete

A huszadik század folyamán Teréz anya mellett egyetlen olyan ember élt, akit a világ „nagy szellem”-nek, „mahát-má”-nak tartott. Ez a törékeny halandó, Móhandasz Karamcsand Gandhi mindannyiunk számára követendő példa lehet. Reményt ad a mi tökéletlen világunkban: igenis törekedhetünk tökéletességre az egyén, a társadalom és a nemzet szintjén egyaránt. Gandhi fizikai tűrőképessége és lelkiereje az egekig szárnyai. Tanításaiban a vallás és az etika, a lelkiség és a gyakorlati élet különös ötvözetét alkotta meg, s ezáltal rávezetett bennünket arra, hogy őszinteséggel és türelemmel mind egyéni, mind közösségi szinten megvalósíthatjuk önmagunkat.

Gandhi 1869. október 2.-án született a mai Gudzsarát államban, jómódú család sarjaként. Szüleivel a hinduizmus dzsaina-felekezetéhez tartozott, amely vallás egyesíti magában az ősi hindu világnézetet a buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel. Mindkettőnek alaptétele az ahimsa (minden élet kímélése, a mindennel szemben való ártalmatlanság) és a maitri (a szeretet, amely nemcsak az emberekre, hanem az élők egész világára kiterjed). A dzsainista háttér erősen meghatározta Gandhi későbbi tanait. Ez alapján tette meg tanai alapjául az erőszakmentességet. A dzsainizmus lényege minden élet végtelen tisztelete. A dzsainista szerzetesek söprögetik maguk előtt az utat, nehogy egyetlen bogárkára is rálépjenek. Ugyanígy kendőn átszűrik az elfogyasztott vizet a kis élőlények védelme miatt. Táplálékukat szigorú növényi étrend képezi. Gandhi is vegetárius étrenden élt, amit gyakran szakított meg hosszú böjtölésekkel. Az erőszakmentesség elve miatt Gandhi ellenezte a himlőoltást, mert „az oltóanyagot tehén vagy borjú tőgyéből nyerik, és kimondhatatlan szenvedést okoznak ezer és ezer ártatlan élőlénynek.” Gandhi hatására alakult meg az angliai Himlőoltás Ellenes Egyesület.

Tanulmányait a helyi angol iskolában kezdte, ahol meg-lehetősen félénknek bizonyult: túlságosan lassú és túlontúl engedékeny volt, soha nem verekedett, még azoknak sem ütött vissza, akik megverték. Emlékezete akadozott, mindig csak egy dologra tudott összpontosítani. Ebből adódott, hogy a kevésbé sértő „együgyű” jelző helyett ezt a nem éppen hízelgő csúfnevet ragasztották rá: „együgyűcske”. Ugyanakkor a szellemi szabályok alapján tudjuk, hogy az „együgyű” szó egyfajta fejlettségi fokot mutat: együgyű az, aki egyszerre csak egy dologra összpontosít, vagyis teljesen tudatosan él minden pillanatban. Tudatos minden gondolatban, minden érzelmi és akarati megnyilvánulásban, s folyamatosan a jelenben él. Ezt jelképezi egyébként az „Imádkozzatok szüntelenül!” mondat is – Isten mindenütt, mindenben jelen van, és ha tudatosak vagyunk, akkor mindenek mögött felfedezhetjük a szellemiséget.

Később, 1888. és 1891. között Londonban jogi tanulmányokat végzett. Sikeres vizsgái után hazatért Indiába, ahol ügyvédi vizsgát tett. Ekkor fedezte fel életfeladatát, aminek megvalósításán azonnal dolgozni is kezdett: abbahagyta az ügyvédi gyakorlatot, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy „a törvénykezés oly módszer, amely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni”. Az erőszakról pedig ugyanazt vallotta, mint Jézus – elvakult, célra nem vezető ténykedés. „Aki karddal öl, kard által vész el” – erőszak erőszakot szül, az akció és reakció természeti törvényénél fogva, nem alkalmas tehát arra, hogy nagy és nemes célokat végső diadalra juttathasson. Ez az eszme, az erőszaknélküliség, melyet Gandhi mint az ind faj természetének megfelelő elvet ismert meg, s a „hinduság gyökeré”-nek nevezett, vált az elnyomottak nagy védelmezőjének alapvető hitvallásává.

Kevesen tudják, hogy Gandhi nemcsak politikusként mozgatta meg India népét, hanem egészségprogramjának megvalósításáért is küzdött. A hivatalos (nyugati) gyógyszerközpontú orvostudománnyal szemben ősi indiai, ajurvédikus hagyományokon alapuló, XX. században továbbfejlesztett természetgyógyászatot képviselt és hirdetett, miután elméleti tudományok és számos kísérlet, tapasztalat során meggyőződött a természetes életmód értékéről és hatásosságáról. A század elején az Indian Opinion című lapban, gudzsaráti nyelven látott napvilágot eredetileg természetgyógyászati cikksorozata, mely 1921-ben könyv alakban, angol nyelven is megjelent „A Guide to Health” (Egészségre Vezérlő Kalauz) címen. Mintegy öt kötetet tölt meg Gandhi egészség- és gyógyítástana. Érdemes tudni, hogy pályakezdéskor Gandhi habozott, hogy a jogászi vagy az orvosi pályát válassza-e. Azért döntött mégis a jogászi hivatás mellett, mert úgy gondolta, hogy nem tisztességes foglalkozás az orvosé. A nyugati orvostudománnyal az igazi természetes orvoslást állítja szembe: minden betegségnek ugyanaz az eredete, hogy nem követjük az egészség természeti törvényeit.
Célja az egységes, független India megteremtése volt. Ennek megvalósítása érdekében az indiai kisebbség élére állt, s megalapította első politikai szervezetüket, a Natal Indiai Kongresszusát. Meggyőződése szerint a hinduk és muzulmánok közeledését, a két vallás szolidáris egymás mellett élését a szeretet és az odaadás újfajta elvének – az erőszakmentességnek – a követésével kell megvalósítani. Tanítása szerint a szeretet és az erőszak-mentesség mindent legyőz! Már gyermekkorban meg kellene tanulni, hogy „az élet harcában a gyűlölet könnyen legyőzhető szeretettel, a tudatlanság igazsággal, az erőszak pedig szenvedéssel”. Egy másik példabeszéde szerint: „Aki legyőzi érzékeinek kísértéseit, arra is képes, hogy úrrá legyen az erőszakon, gyűlöleten, hazugságon és haragon. A rosszal való együttműködés megtagadása ugyanis éppoly föltétlen kötelesség, mint a jóval való együttműködés!”

Gandhi új politikai módszert vitt hazájába, amely voltaképpen „alkotmányon kívüli” volt, nem illeszkedett a megszokott politikai gyakorlatba. Ez a módszer három alapelven nyugodott:
az igazságtalan törvényeknek nem kell engedelmeskedni, azokat meg lehet szegni; mindig erőszak nélkül kell cselekedni; a cél nem szentesíti az eszközt.

Népének azt tanította, hogy a szabadság kivívásának módja az, hogy legyőzünk magunkban minden visszatetsző tulajdonságot és önzést. Életében igen fontos szerepet töltött be a vallás is: nem tett semmiféle különbséget vallás és politika között. A kettőt átszőtte egymással. Ő maga úgy vélekedett, hogy képtelen lenne vallási életet élni, ha nem venne részt tevékenyen a politikában, vagyis az egy nemzedékkel előtte járó hindu vallásreformereknek azt a gondolatát vitte tovább, hogy India lakosságát a társadalmi kérdések iránt fogékonnyá és politikailag tevékennyé kell tenni.

Gandhi – mint keleti tanító – ötvözte életében a védikus és a krisztusi impulzust. Meggyőződése volt, hogy nemcsak a Védákban vagy a Koránban, hanem a Bibliában is megtalálható a teljes igazság. Nyíltan vallotta például, hogy az Evangélium mutatta meg számára a követendő utat. Egyben bebizonyította azt is, hogy nem elég a kereszténységre mint intézményre hivatkozni: a szellem a fontos! Kunyhójában is Krisztus képét őrizte, a következő felirattal: „Ő a békénk!” Annak pedig, aki egy napon megkérdezte tőle, miért tanítja ezt, hiszen nem keresztény, így válaszolt: „Keresztény, hindu, muzulmán és zsidó vagyok! Meggyőződésem, hogyha Krisztus visszatérne, megáldaná sokak életét, akik még a nevét sem hallották, de életükkel példát nyújtanak arra, hogyan kell az erényességet gyakorlatba ültetni.” Tanításaiban gyakran felcsengtek Jézus szavai: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok üldözőitekért!”

Gandhi a háborúk és viszályok ellen a legnagyobb fegyverként a böjtöt, az imát és az erőszakmentességet alkalmazta. A böjtről azt tartotta, hogy általa megtisztul az ember lelke és gondolata, magasabb tudatállapotba kerül, s ezáltal szenvedései és erőszakossága is transzformálódik – asztrálteste megtisztul a harcias ösztönöktől. A böjt ugyanakkor közösségi szinten is hat: emeli a közösség állapotát, tehát az ember nemcsak magáért böjtölhet, hanem áldozatból embertársai üdvéért is! Gandhi maga a következőképpen vallott erről: „Az ember kötelessége a mások önzetlen szolgálatában áll, s ezt a szolgálatot nem azért kell vállalnia, hogy másoknak jót tegyen, hanem inkább azért, mert ez a létezésének törvénye!” Böjtöléseivel, imáival, láthatatlan, de annál inkább érezhető szellemi munkájával magára vállalt az indiai nép kollektív karmájából. Erre a karmaátvállalásra pedig csak a bodhiszattva szintre lépett, azaz már arkangyalt becsatlakoztatott lelkek képesek.

Gandhi halála is példaértékű és tanító jellegű: éppen imaszőnyegén állt és szertartásosan áldásra emelte karjait, amikor hirtelen egy férfi magasodott fel előtte és három lövéssel földre terítette őt. Gandhi azonban még utolsó leheletével is Isten nevét ismételgette mantraszerűen, tudván, hogy a halál, azaz a legnagyobb beavatás pillanatában a legjobb, ha krisztusi lelkületbe kerülünk, mert az emeli a tudat szintjét olyan magasságokba, amelyek a bardó állapotba való megfelelő átlépést elősegítik. Egy olyan szentet azonban, mint Gandhi, nem lehet megölni! Érezzük, hogy élőbb, mint valaha; segít megértenünk és szilárdan hinnünk, hogy a szeretet nagyobb a gyűlöletnél és övé lesz a végső győzelem! Alázatos szavai mindenkor bátorsággal töltenek el és példát mutatnak nekünk:

„Én csak az Igazság keresője vagyok. Hiszem, hogy a helyes úton járok, és szüntelenül fáradozom, hogy megtaláljam az Igazságot. De elismerem, hogy eddig még nem találtam meg. Az Igazságot megtalálni annyit tesz, mint önmagunkat megvalósítani, rendeltetésünket betölteni, más szavakkal: tökéletessé válni. Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a megismerésben rejlik minden erőm, amellyel csak rendelkezem, mert nagyon ritka az olyan ember, aki képességeinek határaival tisztában van.”

Sarkadi Melinda