Néri Szent Fülöp

„Legyetek jók, ha tudtok!” Sokáig nem értettem, mi volt az, ami akkora sikerré tette ezt a rendkívül egyszerű módon készített filmet. Mi emelte ki annyi sok film közül, úgy, hogy a falu és a lakótelepek egyszerű emberei éppúgy rajongtak érte, mint a filozófusok és a művészetkedvelők?

Ma már tudom, hogy átjött az a tiszta törekvés, amely egy szent ember lényének ősesszenciájából áradt ki. Nem szöveg, filozófia, álszenteskedés és külsőségek, hanem szerény, csöndes, külsőségek nélküli, szüntelenül tárgyra törő és gondoskodó cselekvés az, amely Néri Szent Fülöp példamutató életéből kiáradt. És persze humor. Az a fajta kozmikus humor, amely mindenhonnan sugárzik, úgy áradt Fülöpből, hogy átragadt róla másokra is. Amikor Rudolf Steiner kozmikus modellünket ábrázoló híres Krisztus szoborgéniuszát megalkotta, a szobor tetejére felhelyezett egy lényt, amely nélkül a szobor nem lenne teljes. Ez pedig a kozmikus humor, amellyel Isten is világunkra tekint. Ez az a humor, amely összefonódva az életörömmel, valódi sója az ételnek, és igazi transzformációja a szeretettel teli cselekvő életnek. Ez Néri Szent Fülöp szelíd és szerény lényének szavakkal nehezen megfogható esszenciája.

Fülöp kemény időkben, a XVI. század Rómájában élt. Középkor, inkvizíció, külsőségek, az egyházi élet hanyatlása, álszenteskedés, pogány kultúrák kicsúcsosodása, egy nemzedék, amely kezdte elveszíteni Istent, és amely ráadásul abba a hibába és pökhendiségbe is esett, hogy Isten nélkül, önnön fényében ragyogva próbálta élni az életét. Ekkor még Ahrimán nem meri kimondani, hogy Isten halott, de az egész kultúra, a Mediciek Isten fölé helyezett barbár, pogány kultusza, az ember géniuszát ünneplő fekete mágiás karnevál-rituálék, a démoni maszkok felszínre kerülése mind-mind előkészítik, hogy kimondható legyen az, amely a mélypontok mélypontjának igéjévé vált.

És mégis ekkor, ebben a nehéz időben jelenik meg sok szent, érthetően Itáliában, Rómában, hiszen ez a keresztény egyház központja, és itt a legnagyobb a baj. Azért született és születik annyi fáklya az olasz közegbe, hogy Róma betegségét orvosolják. Feladatuk viszont nagyon nehéz. Az ellenpápák, az egyház folyamatos sötét napjai, a dogmák és hazugságok ellensúlyozásra vártak. Tulajdonképpen nem más történt, mint egyik oldalról beindultak az egyház hazugságjátékai kicsúcsosodva az inkvizícióval, másik oldalról pedig szentek inkarnálódtak, látszólagosan egyszerű és csöndes életet élve, de ugyanakkor magukra vállalva egy részt az egyház súlyos karmájából, mintegy megmentve azt, ami egyre kevésbé menthető.

Egyike a XVI. század szellemi nagyságainak Néri Szent Fülöp, aki jelképezve a pogány kultúra elleni lázadását és feladatának irányultságát, fiatalkorában a Mediciek Firenzéjéből a hanyatló Rómába megy át, hogy onnan haláláig, több mint hatvan éven át el se mozduljon. Fülöp azonban nem egyházi nyájba önként beilleszkedő lélek, hanem extravagáns reformer, akinek lényege lényének szabad és teljességgel egyedi kiárasztása: zene, tánc, humor, egyszerűség, természetesség és semmi megalkuvás.

Fülöp példaképe Savonalora, a szent, akit az egyház soha nem avatott szentté. Szobájában lévő Savonalora képre maga pingálta rá a glóriát! Ezzel a szentéletű emberrel csak egy „baj” volt: kíméletlen szókimondása, mellyel rámutatott a „Dogma”, az egyházi és világi törvény hamis, álszent tartalmára. Őszinte kritikájára a válasz csodás módon nem az inkvizíció, hanem a megtűrtség, „büntetésként” pedig sosem avatták szentté vagy boldoggá. Fülöpnek viszont kedvence, sőt tovább vitte az életművet, ezzel veszélyes vizekre hajózott. Viszont felfedezhetünk közöttük egy nagy különbséget. Fülöpnél minden a tettekben nyilvánult meg. Módszere abban rejlett, ahogyan cselekedeteiben reagált arra, ami hamis. Minden tette egyszerű, de példaértékű. Ez az oka annak, hogy Fülöp az egyháztól Savonalorával ellentétben megkaphatta a világi glóriát, és hogy huszonhét évvel halála után szentté avatták.

A nagy plagizátor, ahogyan ő nevezte, Isten majma, az élet útjain legkülönbözőbb formákban előlépő kísértő. Ez az alak, amely mindnyájunk belső harcának figurája, ötvözi a lelkünkben megbúvó kísértő minden formáját. Fülöp állandóan résen volt. Ha jött egy vágy, ha jött egy hamis gondolat, egy boldogtalanság felé irányuló érzés, egy csábítás, egy a rendszerébe belépő tisztátalan vagy hamis információ, azt mint külső szemlélő, azonnal nagyító alá vette. Az érzést vagy gondolati csírát tüstént gondos léleksebész módjára láthatatlan csipesszel megfogta, és óvatos figyelemmel nagy plagizátornak nevezve kihajította a lélekből. Nem ébredt az a vágy, negatív érzés és gondolat, amely beférkőzhetett volna életébe. A lélekorzó, bármely formát vett föl, mindig alulmaradt. És mi már tudjuk: Isten majma nemcsak könnyen felismerhető vágyideákban, csábításcsírákban jelenik meg, hanem sokkal veszedelmesebb és nehezebben felismerhető álcája az, amikor egy-egy boldogtalanságra késztető szomorú hangulatképet, egy-egy egoizmusra hajló ideát, egy-egy ellenszenvcsírát stb. épít be lelkünkbe. Ilyenkor jöjjön a lupé, a varázsnagyító, amely gondos figyelemmel Isten majmát felnagyítja, és a csipesz, mely nyakonragadja. Az örök éberség lupéja és csipesze ez, mely megszabadít a kínlódástól. Ezt hozza el Fülöp végtelen türelmével és figyelmével.

Fülöp nem gyűjtött, nem kellett neki semmi világi. Bármely kísértést elutasított mosolygás kíséretében: „Á, itt az Isten majma. Menj oda vissza, ahonnan jöttél!” És itt a híres jelszó: TUTTO VANITAS, minden hiúság, csak hiábavalóság. Az összes világi dolog az, amit nem szellemiesítünk át, azaz nem töltjük föl az élet csíráit a szép-jó-igaz alaptörvényének megfelelő szellemiséggel. Csak az hiábavaló, amely nem építi fel kozmoszunk szellemi terét. Márpedig e teret a szép-jó-igaz alapelvének megfelelő cselekvés építi fel, és mindazt, ami nem ide tartozik, kozmoszunk nem tudja befogadni. Fülöp nem akart magának más hazát, csak a mennyországot, és szellemi otthonát építette fel szeretettel, bölcsességgel, együttérző cselekvéssel, boldogsággal, nagybetűs Élettel. Ezzel mintát adott napjaink embere számára, akinek ugyanaz a feladata a cselekvő mindennapok világában.
Fülöp erre a célra mintázta meg az oratóriumot, kicsi kis Grál-közösségét. Itt most csak az oratórium felállásáról és kezdetéről szeretnék írni, hiszen magáról az oratóriumról – mely kezdetben templom volt a templomban – és szabályzatáról nagy könyveket lehetne teleírni. Kis padláshelyiség egy templom tetején, ahová Fülöp összegyűjtött néhány érdeklődőt. Eleinte csavargókat, az utca népét, majd ahogy a beszélgetős, éneklős, vidám közösség népszerűsödött, úgy gyűjtött be résztvevőket mindenfajta társadalmi helyzetű emberekből. Mi már tudjuk, hogy az oratórium megjelenése mögött a lényeg nem más, mint az együttlét varázsa a Mesterrel. Fülöp ugyanis Mester volt, s nem is akármilyen! Egyike a száznegyvennégyezer nagy tanítónak, aki jelenlétével izgalmassá tette az unalmasat, és szentté a profánt. Így történt, hogy Fülöp hatására válaszul a támadások ellenére folyamatosan nőtt a közösség, ugyanúgy, ahogyan szerzetesrendek nőnek ki pici csírákból, egy-egy szent lényének varázsütését követően.

Míg Fülöp élt, csodás ajándéka volt a szépre és jóra vágyó egyszerű emberek életének. Fülöp lényét maga a tűz képezte, testét pedig maga a fizikai forróság. Huszonkilenc éves korában bekövetkezett élményét követően olyan forró, hogy ruháját télen is ki kellett gombolnia, ablakát télen is tárva hagynia, és testét hűtenie. Az esemény fizikai megjelenése egy tüzes gömb volt, amely imádság közben száján át hatolt testébe, s onnan a szívbe, úgy tágítva ki azt és annak közelségét, hogy a halálát követő boncolási eredmény szerint bordái is széjjeltörtek. A misztikus élmény közben a leírás szerint Fülöp így kiáltott: „Elég, Uram, elég, nem tudok többet elviselni.”

Gyakran megtörtént, hogy tanítványok kezét szeretettől izzó keblére helyezte, és azok el kellett, hogy vegyék onnan a kezüket, annyira elviselhetetlennek érezték a forróságot. Többször hatotta át imáit az az áhitat, amellyel szentek életrajzát tanulmányozva oly sokszor találkozik az ember. Sokszor imádkozni, prédikálni sem tudott, mert remegő szívdobogás és sírás hatotta át egész lényét.

Ismerős ez a jelenet Pio atya, vagy hogy egy keleti misztikus szentet is mondjak, Rámakrisna életrajzából. Egyszer Néri Szent Fülöptől felettesének elmondott beszámoló szerint maga Keresztelő János jelent meg neki, buzdítva és ösztönözve őt, hogy szigorú magányban és szegénységben éljen. Máskor ugyancsak János ad neki útmutatást, miután Xavéri Ferenc mintájáért lelkesedve indiai misszionáriussá szeretne válni. János tanácsa nem más: a Te Indiád Róma.

A misztikus jelenetek sora ellenére Fülöp bizalmatlan az okkult jelenségekkel, és az élet hétköznapjainak helyes megélésére helyezi a hangsúlyt. Nem leszünk szentek négy nap alatt – mondogatja, és a derűre s az együttérző cselekedetekre buzdít. Még pappá sem akar lenni, függetlenség- és szabadságvágya mindennél erősebb. Ez már az a szint, ahol túl kell jutni minden hittételen, valláson, hitbéli hovatartozáson, földi köteléken, és ahol marad a szeretet és az egységélmény.

Fülöp halálának idejéről mindent pontosan tudott, és annak eseményét egy atya gondoskodásával készítette elő. Bár orvosa a halál napján így kiált fel: „Atyám, tíz év óta nem találtam Önt ilyen jó egészségben, mint ma!” Fülöp mégis mondataiban és viselkedésében egyértelműen utal a halálára. Utolsó mozdulata is áldás, könyörgés és irgalomkérés szeretett testvéreinek üdvösségéért.

Barát Atilla