Pio atya élete és tanításai

„Nézzétek, milyen dicsőség vette körül! Milyen világra szóló sereget toborzott! Vajon miért? Filozófus volt talán, vagy tudós? Ó, nem! Egész egyszerűen csak alázattal bemutatta a szentmisét, és gyóntatott reggeltől estig. Hogyan jellemezzük még ezen felül? Krisztus megjelölte őt sebhelyeivel.” (VI. Pál)

Francesco Forgione 1887. május 25-én született Pietrelcinában. Szülei, Ziorazio és Giuseppina mindjárt a születését követő napon elvitték őt a templomba, ahol fiuk a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Gyermekkorában sokszor volt magányos; hallgatag és félénk természetű ifjonc, aki már fiatalon is állandóan imádkozott, és keserves könnyekre fakadt, ha valaki a jelenlétében káromkodott. Valószínűnek látszik, hogy Isten már e korai időktől kezdve is működött benne, és későbbi hivatásának gyönge csírái már ekkor bontakozni kezdtek lelkében – mindez megmagyarázhatja tartózkodó magatartását.

Szülei hamar felismerték fiukban ezt az isteni csírát, ezért 1902-ben – egy szép októberi napon – a fiatal Francesco egész egyszerűen elindult az apjával Morconéba, ahol felvételt kért az ottani kapucinus kolostorba. Amikor 1903-ban elindult a morconei noviciátusba, édesanyja örömkönnyeket hullajtva így búcsúzott tőle: „A szívem megszakad, de ne gondolj most édesanyád fájdalmára. Szent Ferenc hívott, hát menj!”

Az ifjú kapucinus 23 éves volt, amikor pappá szentelték, és megkapta a Padre Pio nevet. Hogy mit jelentett számára ez a nagy esemény és első szentmiséje, azt jól jellemzik a rend provinciálisához írt levelének Jézus Krisztusról szóló sorai: „Amikor ma a szeretet misztériumában remegő kézzel felemellek, hadd legyek Veled együtt és Teérted, ó szentséges főpap; a világ számára út, igazság, élet és tökéletes engesztelő áldozat.”

Pio atya azonban nem sokáig élvezhette szerzetesi szolgálatait – a háború kitörésekor, hadköteles lévén, kénytelen volt bevonulni a seregbe. Felettesei, látván rátermettségének és gyakorlatlanságának hiányát, a legkevésbé kívánatos munkára osztották be őt – így lett belőle küldönc és laktanya-takarító. Ekkor volt alkalma először megismerkedni a bűnnel; itt tanulta meg, hogyan szeresse a bűnösöket. Későbbi tanításaiban minderről a következőket vallotta: „A bűnt el kell választani a bűnöstől. A bűnt lehet gyűlölni, de a bűnöst szeretni kell!”

Fél évvel behívása után megbetegedett, ezért katonai engedéllyel elbocsátották. 1918. szeptember 20-án feltűntek rajta Krisztus sebei, stigmái. „Keresztre feszítése” azonban már augusztus 5-én megkezdődött, amikor is kezein egyre csak növekvő szúró, égető fájdalom jelentkezett. Egyik gyóntatása alkalmával látomása támadt: egy mennyei személyiség jelent meg előtte, aki kezében egy hegyes szerszámot tartott, s ezzel pillanatok alatt behatolt Pio atya szívébe. Úgy érezte, rögtön kettéhasad a szíve! Ez a kínzó állapot egészen augusztus 7-e reggeléig tartott; Pio atya a gyötrelmes napokra később így emlékezett vissza: „El sem tudom mondani, milyen gyászosan szenvedtem! Azt gondoltam, egész belsőm kiszakad, és szétzúzódik mindenem. A testem égett, minden porcikám sajgott. Attól a naptól fogva lettem halálra sebzett. Lelkem mélyén azóta is állandóan nyílt sebet érzek, amely folytonosan gyötör.”

Keresztre feszített ura iránt szeretettől lángra lobbant szíve azonban még nem volt elegendő. Ez a hatalmas szeretet szükségszerűen ki kellett hogy virágozzék a testén is: belső sebei szeptember 20-án külsőleg is láthatóvá váltak. Kezein, lábain és jobb oldalán a stigmák erősen véreztek, de a vér sosem alvadt meg, s ugyanakkor kellemes jázminillatot árasztott. Maga Pio atya így nyilatkozott a sebeiről: „Nagy szerencsétlenség a számomra, hogy nem tudom kifejezni annak az állandóan működő, égető vulkánnak a tüzét, amelyet Krisztus helyezett a bennem dobogó kicsi szívbe. Elemészt a felebaráti és az Istenszeretet – Isten jelenléte szilárd a lelkemben, szívemben pecsétként hordozom Őt!”

Padre Pióból igazi lelki vezető vált; átérezte hivatását arra, hogy Krisztussal együtt az emberiség megváltója legyen. Nem ő élt többé, hanem az Úr élt benne a maga teljességében, olyannyira, hogy Pio atya megfeszítettnek érezte magát. A következőket mondta erről: „Amikor Jézus tudtomra akarja hozni, hogy Ő vezet engem, megérezteti velem sebeit, töviseit.” Innentől kezdve egész élete szakadatlan áldozatbemutatássá változott: minden nap megtapasztalhatta, miből is áll igazi atyának lenni. Egyre nagyobb tömegek kezdték ostromolni, mohón csipegetve őt – Pio a szó igazi értelmében „felfalt ember” lett.

Az atya szerint a testvéri szeretet legnagyobb jótette a bűntől való megszabadítás. Ennek jegyében minden gyónása a megváltás véres misztériumaként áll előttünk, amibe belevetette szívének és ereinek minden csepp vérét. A bélyegek azonban csak külső jelei annak a belső engesztelő áldozatnak, amely őt teljes egészében az emberi lelkek szolgálatába szentelte. A misék Pio atya számára külön meditációk voltak. Mozdulatai egyszerűek, hangja tisztán csengő; alig ért az oltár lábához, arca máris átszellemült. Nem kellett hozzá nagy hittudomány, hogy aki látta őt, rájöjjön: olyan világban mozog, amely számunkra áthatolhatatlan.
Pio atya előtt az emberi lelkek egy pillanat alatt lelepleződtek. Megkülönböztető-képessége, páratlanul finom intuíciója, érzékenysége, felelősségérzete, valamint a szent gyengédségnek egy-egy cseppje szinte minden szavában, írott soraiban előbukkant. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek Padre Piónak a lelkek fölötti rendkívüli hatalmát jelzik. A nála gyónókat minden egyes alkalommal Krisztus vérébe merítette, melytől az illetők egészen átalakulva, mintegy újjászületve éledtek fel – arcukon meglepő béke, s olykor nem titkolható öröm sugárzott.

Pio atya sokat tanított az erényekről, melyek közül külön kiemelte a hitet, a reményt és a szeretetet, de elengedhetetlenül fontosnak tartotta az engedelmességet, a bizalmat, a hálát és a mértékletességet is. A legfontosabb keresztényi erények szerinte a szeretet és az alázatosság: „Mindig arra törekedjünk, hogy szerények legyünk a szeretet és az alázatosság erényeiben, mert ezek »a nagy épületnek« a vezérgerendái, amikre a többi erény épülhet. Nagy szeretettel alázzuk meg magunkat Isten és az embertársaink előtt, mert Isten csak azokhoz szól, akik nagy alázattal viseltetnek Vele szemben.” A másik fő erény a szeretet – amint atyja és rendjének alapítója, Assziszi Szent Ferenc, úgy Pio atya is mindent az isteni szeretetre vezetett vissza, hiszen „a szeretet Isten, és aki szeretetben él, az Istenben él!”.

„Ha szeretni akarunk, az már szeretetünk jele. A szeretet ellen vétkezni annyi, mint bűnt elkövetni Isten és a természet ellen. Isten nap mint nap próbára tesz minket, hogy bebizonyítsuk iránta érzett imádatunkat. A szeretet az a csodálatos mágnes, amely a lelkeket kirántja a tompultságból és a középszerűségből, hogy magához vonzza őket. Ámde ez a szeretet keresztre van feszítve; csak a keresztfán találhatjuk meg. Ha a szeretetet akarjuk, de a szenvedést visszautasítjuk, akkor nincs esélyünk! Jézus felénk nyújtja karjait, de kezei át vannak szegezve. Ahhoz, hogy megölelhessük Őt, hogy szívünk mesterévé válhasson, és mindaddig folytassa bennünk művét, míg a szeretetben teljesen tökéletesen át nem alakulunk, át kell karolnunk keresztjét is, s részt kell vennünk haláltusájában!”

Padre Pio példaadó módon vállalta a szenvedést – még idős korában is éjszakákon át gyóntatta a lelkeket, pedig egészségi állapota egyre romlott, hogy végül már csak tolószékben tudott közlekedni. 1968. szeptember 20-án csendesen megünnepelte sebei megjelenésének 50. évfordulóját, másnap asztmarohamot kapott és szeptember 22-én a hajnali órákban örökre lehunyta szemeit. Örökségül azonban ránk hagyta imacsoportjait, melyek hosszú idő óta terjednek világszerte, s Földünket behálózva töretlenül hirdetik a szeretetet.

Pio Atya ünnepe minden év szeptember 23.-án van. Szenteljük meg ezt a napot böjttel és imádsággal Pio Atya tiszteletére.

Sarkadi Melinda